A múlt bemutatása és a kortárs történetek feltárása – a Néprajzi Múzeum messze több, mint egy magyar népművészeti gyűjtemény. A világszínvonalat képviselő kollekciókon túl a kortárs tematikák, új gyűjteményezési stratégiák és kritikai diskurzusok teremtése fémjelzi a Múzeum munkásságát. De hogyan pozícionálta magát újra a Néprajzi Múzeum közösségi tervezéssel? Dr. Kemecsi Lajossal, a Néprajzi Múzeum főigazgatójával beszélgettünk.
Brandbook: Első körben az ön személyéről szeretnék pár kérdést feltenni. Ön muzeológusból főigazgató lett, a Néprajzi Múzeum vezetője 2013 óta. Mennyire jelentett a főigazgatói poszt váltást, akár életvitelszerű, akár szakmai szempontból?
Dr. Kemecsi Lajos: Intézményvezetőként valóban a Néprajzi Múzeumban dolgozom, de korábban is volt vezetői beosztásom, csak nem teljes intézményvezetői felelősséggel. Előtte tíz éven át dolgoztam a szentendrei Skanzenben tudományos igazgatóként, még korábban pedig a tatai Kuny Domokos Múzeumban – szintén tíz évet – töltöttem muzeológusként.
Amikor eldöntöttem, hogy pályázom a főigazgatói posztra, tudtam, hogy sokkal kevesebb időm lesz az úgynevezett önmegvalósításra: a tudományos karrierre vagy például az egyetemi oktatásra. Ezeket próbáltam fenntartani, amennyire lehetett, de tisztában voltam vele, hogy az elsődleges az intézmény, amelyért felelek.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy teljesen elszakadtam volna ezektől a területektől. A Néprajzi Múzeum költözési folyamatának időszakában, illetve az új állandó kiállítás előkészítése során is voltak olyan projektek, amelyek lehetőséget adtak tudományos kutatásra. Éppen ebben az időszakban szereztem meg az akadémiai doktori fokozatot, írtam meg a disszertációmat, és több könyvem is megjelent. Tehát ez nem jelentett teljes elszakadást ettől a két területtől, csak bizonyos önkorlátozást.
Brandbook: Ez bizonyos szempontból egy szakmai paradigmaváltásnak tekinthető. Ön számára üdvözölt váltás volt, vagy csak egy lehetőség, amin szakmailag tovább tudott lépni?
Dr. Kemecsi Lajos: A Néprajzi Múzeum főigazgatói pályázatát a Skanzen tudományos igazgatójaként írtam. Akkorra nyilvánvalóvá vált, hogy változás előtt áll a budapesti intézmény, a Liget projekt része lett, de az épület és program még nem volt meghatározva. Úgy éreztem, érdemes ezt a lehetőséget komolyan venni, és amennyire lehetett, dokumentáltam is a folyamatot. Az építészeti programot én fogalmaztam meg, a tartalmi elvárások a Néprajzi Múzeum igényeihez igazodtak. A költözés nem csupán A pontból B pontba való mozgás volt, hanem az intézmény átpozícionálása is, a gyűjtemény és a munkatársak igényei szerint. Amikor főigazgató lettem, 86 munkatársa volt a múzeumnak; ma 260 fő dolgozik itt, új részlegekkel, feladatkörökkel és nagyobb költségvetéssel.
Brandbook: A költözés során még a gyűjteményt is sikerült bővíteni.
Dr. Kemecsi Lajos: Igen, bár eredetileg azt ígértem, hogy a bezárásig nem gyarapítunk, csak átköltöztetünk, ez önmagában is iszonyatosan nagy munka volt. Végül kihasználtuk a lehetőségeket, hagyatékok és nemzetközi gyarapítások révén bővült a gyűjtemény. Most éppen egy tanulmányt írok erről az időszakról, a gyűjteménygyarapodás sajátos periódusáról.
Brandbook: Visszatekintve van-e olyan dolog, amit másképp csinálna, vagy amit akár tanácsolna a fiatalabb önmagának?
Dr. Kemecsi Lajos: Abban nem látok különbséget a harmincnéhány évvel ezelőtti kezdeteimhez képest, hogy a gyűjtemény súlyát és jelentőségét hangsúlyozom. Az utóbbi évtizedek változását sokkal inkább abban érzem, ahogyan a közönséggel való viszony általánosságban megváltozik. Tehát bíztatnám az évtizedekkel ezelőtti önmagamat, hogy még bátrabban forduljon a közönséghez – akár közös kísérletezések és laborszerű működés mentén, akár projektek, kiállítások, gyűjteményfeltáró kutatások, vagy akár az épület és kiállítás tervezésébe való bevonás révén – figyelje a közönség visszajelzéseit. Úgy érzem, ez jól jellemzi a jelenlegi működésünket is: épp most tervezzük az Ifjúsági Múzeumot, amely a gyerekmúzeum hazai meghonosításának első igazi kísérlete, és egyértelműen a közönséggel együtt készül. Az interperszonális interaktivitás nagyon fontos, és a mai kiállításainknál már így működünk.
Brandbook: Egyre interaktívabb hozzáállás szükséges tehát?
Dr. Kemecsi Lajos: Igen, azonban fontos megjegyezni, hogy nem csak digitális vagy taktilis interaktivitásról van szó, hanem a közösséggel való párbeszédről, vélemények begyűjtéséről és kritikáról. Beszélhetünk az elektronikus eszközök, vagy épp a mesterséges intelligencia bevonásáról és hatásáról, ez ugyan mind formálja az interaktivitást, de én az interperszonális interaktivitás fontosságát hangsúlyoznám ki – tehát a közösséggel való párbeszédet, a vélemények ütköztetését, amely végsősoron megteremti a kritikai diskurzust.
Brandbook: A múzeum marketingjében is van hasonló társadalmi párbeszéd?
Dr. Kemecsi Lajos: Igen. Bár a múzeum 154 éves, és erre büszkék is vagyunk, de a brand építése során ez, mint üzenet kevés – hangsúlyozni kell, hogy messze több a Néprajzi Múzeum, mint a magyar népművészet kincstára. Nem csak a történeti tárgyakat gyűjtjük, hanem kortárs anyagokat is, és ezt a küldetésnyilatkozattal kommunikáljuk.
Brandbook: A brand, a múzeum saját küldetésnyilatkozata hogyan jött létre?
Dr. Kemecsi Lajos: Közösségi tervezéssel, táguló körben. Nem a főigazgató döntött, hanem fokozatosan bővítettük a résztvevői kört, a munkatársak elfogadták. Az eredmény: biztonságos találkozási hely, ahol kultúrák találkoznak, ez visszaköszön a museum shop, a könyvesbolt és a honlap működésében is.
Brandbook: A Városligetbe való költözés egy kiemelt esemény volt. Kialakult valamilyen különleges szerepe az épületnek?
Dr. Kemecsi Lajos: Az épület szerethető, a park szerves részévé vált, de kihívás, hogy a tetőre érkező látogatók a kötelező fotózkodás után be is jöjjenek a múzeumba. Ezt rögtön egy következő probléma követi: miután ingyen átsétálható az épület, több tartalmi egységet is megtekinthet a látogató jegyváltás nélkül is. Vagyis el kell érni, hogy jegyet is vegyenek, és itt jön a marketing és a kommunikáció szerepe. A korszerű épületben szerencsére már nagyfokú adatmérés van, így pontosan tudjuk, hányan jönnek be vagy mennek ki. Március 15-én ingyenes nap volt, közel 5000 látogatóval. A látogatottság folyamatosan növekszik és a jegybevételi adatok se rosszak. Az elemzés hatására tűztük ki azt a célt, hogy a nemzetközi, külföldi látogatók arányát is szeretnénk növelni.
Brandbook: Mitől lesz a múzeum társadalmi múzeum – akár lokálisan, akár a magyar kultúrterületet tekintve?
Dr. Kemecsi Lajos: Vándorkiállítások és vidéki projektek révén a teljes magyar nyelvterületre kiterjedően mutatjuk be gyűjteményeinket. Tudományos kutatásaink és gyűjteményfeltáró programjaink mentén zajlik például a roma tematikák bemutatása, valamint kortárs generációkat megszólító projektek, mint a MaDok program.
Egy másik projektünk, amely szintén a múlttal foglalkozik, de komoly társadalmi üzeneteket is hordoz, évek óta tartó kutatáson alapul, és időszaki kiállítás formájában jelenik meg. Ez a Katonadolog című projekt, amely az egykori néphadsereg magyar társadalomban betöltött szerepét, valamint a tárgykultúrában és szokásrendszerben formálódó elemeit elemzi. A Jelenarchívum projekt pedig szintén a kortárs társadalmi diskurzus és közösségi részvétel kiemelt példája.
Brandbook: A Jelenarchívum egy kiváló példája annak, hogyan lehet gyorsan és intuitíven átformálni egy klasszikus múzeumi felfogást: bevonja a nosztalgiát, a személyes emlékezést és könnyen nyújt kapcsolódási pontokat a résztvevők számára.
Dr. Kemecsi Lajos: A másfél évig tartó szakmai előkészítés során arra törekedtünk a Jelenarchívumnál, hogy ne lehessen egyetlen címkével lefedni ezt a történetet. Hiba lenne, ha csak „retró” vagy pusztán nosztalgiára építő hangulatokkal próbálnánk manipulálni a visszaemlékezést. Ez egy tudományos projekt, és akárcsak a Fortepan kihasználási lehetőségei, nagyon sok irányba nyitott. A városi építészettől kezdve a közösségi terek használatáig számos aspektust lehet kutatni. A Jelenarchívum esetében tudatosan egy széles, de tematikailag meghatározott kampánystruktúrában gondolkodtunk. Nem kinyitottuk az ajtót, hogy essen be bármi; a kollégáim nagyon átgondolt kampányokat dolgoztak ki. A legfrissebb például a zenei területre, a zenéhez kapcsolódó közösségi terekre és történetekre fókuszál.
A néprajzi múzeumoknak a huszonegyedik század harmadik évtizedében az a hatalmas előnye, hogy a kortárs, velünk élő emberek saját történeteit is bemutathatják. Nincsenek Michelangelo vagy Leonardo műveink, és nagyon kevés a nemesfémből készült tárgyunk, de ott vannak a személyes történetek, amelyeket gyarapítva közvetlenül tudunk kapcsolódni mindenkihez – vagy jobban mondva, bárkihez.
