Magyar költők, AI és az újraértelmezés etikája a MagyarBrands gálán
A MagyarBrands gála több egy díjátadónál: olyan találkozási pont, ahol a szervezők igyekeznek minden évben új és új perspektívát nyitni a magyar márkák előtt. A márkák ugyanis sosem légüres térben működnek: mindig társadalmi, kulturális és gazdasági kontextusban vannak jelen, és miközben történeteket mesélnek magukról, óhatatlanul hatással vannak a környezetükre is – közösségekre, normákra, értékekre, végső soron arra, hogyan gondolkodunk a közös jövőnkről. Ebben a gondolati térben kap különös hangsúlyt az a kérdés, hogy milyen eszközökkel és milyen nyelven tudunk ma kapcsolódni a közös kulturális referenciáinkhoz és hogyan lehet mindezt frissen, érvényesen, mégis tisztelettel megtenni.
A Digital Umami projekt épp ezen a határterületen dolgozik: művészet, technológia és kommunikáció metszetében keres új formákat. A projekt alapítójával, Bereczki Nórával a MagyarBrands gálán levetített Magyar költők AI-videó kapcsán beszélgetünk arról, milyen alkotói-etikai szabályok mentén lehet kulturális ikonokat újraértelmezni, és mit tanulhat mindebből a márkakommunikáció. Az interjú tétje nem kevesebb, mint annak megértése: hogyan lehet a technológiát nem trendként, hanem felelősen használt kreatív erőként a közös jövőformálás szolgálatába állítani.
Mi az a pont a mesterséges intelligenciával való alkotási folyamatban, ahol „eszközből” valódi alkotótárssá válik, és mi az, amit semmiképp nem engedsz ki a kezedből?
B.N.: Számomra az AI elsősorban eszköz: egy olyan technológia, amely segít a víziók megvalósításában. Ugyanúgy használom, mint egy ecsetet, egy kamerát vagy egy vágóprogramot, attól függően, mire van szükségem az adott alkotásnál. Az AI sosem válik önálló alkotóvá abban az értelemben, hogy irányt, jelentést vagy értelmezést adjon. Abban a pillanatban válik igazán erőssé, amikor az ember már pontosan tudja mi a vízió, mit szeretne mondani, és az AI képes ezt felerősíteni, kiegészíteni.
Amit semmiképp nem engedek ki a kezemből, az a koncepció, a hangsúlyok és a döntések sora. A kérdésfeltevés, az art direction, az, hogy mi miért kerül bele egy alkotásba, és mi marad ki belőle, mindig emberi felelősség marad. Az AI ebben az értelemben inkább egy nagyon gyors, nagyon rugalmas “stábtag”: rengeteget tud segíteni, de nem ő dönti el, miről szól a történet. Ha ez felcserélődik, akkor az alkotás könnyen üressé válik.
Sokan ambivalensen állnak ahhoz, hogy „újraalkotjuk” a kulturális ikonokat, például költőket mai karakterként. Te milyen alkotói-etikai szabályokat tartasz be, hogy az újraértelmezés ne legyen felszínes vagy tiszteletlen?
B.N.: Értem az ambivalenciát, mert a technológia gyorsabban fejlődik, mint ahogy a társadalmi, jogi és etikai keretek lekövetik. Ez fontos téma, amivel foglalkozni kell. Éppen ezért számomra alap, hogy transzparens legyek: egyértelműen jelzem, hogy AI-val készült anyagról van szó.
Az etikai iránytűm itt a tisztelet. Nem célom „feljavítani” vagy átírni ezeket az ikonokat, hanem olyan kapcsolódási pontokat keresni, amelyek a jelenben is működnek. Nem díszletelemeket akarok gyártani belőlük, hanem karaktereket, akik mögött ott van a súly, a gondolat, az ember. A döntő számomra nem az, hogy milyen technológiával készült valami, hanem az, hogy mi a szándék. Ugyanaz az eszköz lehet felszínes és kizsákmányoló, de lehet értelmező és párbeszédet nyitó is, az alkotói felelősség ezen a ponton kezdődik.
A MagyarBrands gálán levetített Magyar költők AI-videóban mi volt az alkotói cél: közelebb vinni a költészetet, új kontextusba tenni, vagy vitát provokálni?
B.N.: Amikor ezek a videók megszülettek, nem egyetlen konkrét cél vezérelt, hanem több egymásra rétegződő szándék. Az egyik az volt, hogy eljátsszunk a gondolattal: milyen benyomást keltenének ezek a költők ma, ha nem történelmi távlatból, hanem a jelenből néznénk rájuk. Ezzel párhuzamosan fontos volt számomra, hogy a költészet ne egy „elérhetetlen” műfajként jelenjen meg, hanem olyanként, amihez kapcsolódni lehet akkor is, ha valaki nem irodalmi közegből érkezik, vagy korábban nem volt személyes viszonya hozzá.
Tudatos döntés volt az is, hogy ne emlékműként ábrázoljam őket. Inkább olyan karakterekként szerettem volna megmutatni ezeket az alkotókat, akiknek van jelenlétük, erejük, személyiségük, nem tankönyvekbe zárt ikonokként, hanem emberekként. Ez számomra nem esztétikai kérdés volt, hanem hozzáállásbeli: hogyan lehet úgy kortárs formát használni, hogy közben megmaradjon a tisztelet. A legfontosabb számomra az volt, hogy a költészet ne múzeumi tárgyként vagy kötelező tananyagként működjön, hanem jelen idejű élményként.
A visszajelzések megerősítettek ebben. Sokféle korosztálytól érkeztek pozitív reakciók, és sokan írták, hogy a videók hatására újra elkezdtek verseket olvasni. Ez számomra sokkal fontosabb volt, mint bármilyen szakmai értékelés. Különösen érdekes volt látni, hogy a kommentekben milyen személyes történetek jelentek meg: emlékek, kedvenc sorok, élethelyzetek, amelyekhez egy-egy vers kapcsolódik. Ezekből számomra az derült ki, hogy a forma nem eltakarja a tartalmat, hanem segíthet közelebb kerülni hozzá.
Az is sokat jelentett, hogy tanárok jelezték vissza: beépítették az anyagot az óráikba, és a diákok számára ez újfajta belépési pontot adott az irodalomhoz. Engem kifejezetten foglalkoztat, hogyan lehet olyan eszközöket használni az oktatásban, amelyek segítenek, és valódi érdeklődést ébresztenek. Az, hogy költők és írók részéről is érkeztek pozitív reakciók, megerősített abban, hogy ez az irány nem kiüresít, hanem új jelentésrétegeket nyithat meg.
Én ezt alapvetően lehetőségként látom. Ha ezek az életművek így tovább tudnak élni a közös kulturális térben, és új emberekhez jutnak el, akkor számomra az alkotás elérte a célját.
A Digital Umami kifejezetten a művészet–technológia–marketing metszetében mozog. Szerinted mit tanulhat a márkakommunikáció abból, ahogyan klasszikus kulturális anyagokat „jelen idejűvé” teszel?
B.N.: Az egyik legfontosabb tanulság számomra az, hogy ezt a megközelítést nem lehet minden márkára ráhúzni. Sok megkeresést kapok együttműködésekre, és gyakran az a válaszom, hogy nem mindenkinek áll jól egy ilyen típusú tartalom. Ha erőltetett, az gyorsan visszaüt. Először azt kell tisztán látni, mik a vállalati célok, mit enged meg a brand világa, és csak ezután érdemes eldönteni, hogy egy ilyen irány hitelesen belefér-e az aktivitások közé, támogatja -e a célokat, a márkát.
A másik tanulság az, hogy a technológia önmagában nem stratégia. Ma sokkal fontosabb, hogy képben legyünk, értsük, mi történik körülöttünk, és képesek legyünk alkalmazkodni. Brutális tempójú technológiai fejlődésben élünk, és szerintem a legrosszabb reflex a homokba dugott fej. Nem az a kérdés, hogy „használjuk-e” az új eszközöket, hanem az, hogy mire igen, mire nem, miért, és milyen felelősséggel.
 |
Bereczki Nóra |
