Csíkszentmihályi Mihály világhírű magyar származású, Széchenyi-díjas pszichológus, az MTA külső tagja, a fejlődés- és neveléslélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás szakértője. Több mint 5 évtizede kutatja a kreatív gondolkodást és azt, hogy miként leszünk boldogok. Összegző munkája, a Flow világsikert hozott neki és egyúttal a pozitív pszichológia irányzatának alapítója is lett. A flow olyan állapotot jelent, amikor az ember teljesen elmélyül abban a tevékenységben, amit csinál. Művei a világ minden táján bestsellerek és egyre több területen alkalmazzák elméleteit, például a magyar résztvevőkkel fejlesztett Fligby című „komoly játéka” egyben vezetésfejlesztő szimuláció is, mely 29 alapvető leadership készséget tesztel és mér.
Mit nevez Ön kreativitásnak?
Általában azokat a produktumokat hívjuk kreatívnak, melyek valamit hozzáadnak a kultúrához. De azért, mert valami új, még ne nevezzük kreatívnak. Ez egy nagyon összetett dolog.
A kreativitásra úgy tekintünk, mint az egyén tehetségének a szabad kifejezésére, de valójában ez csak egy része. A másik rész felveti azt a kérdést, hogy vajon létezik-e közönsége. Ha nem, akkor nem beszélhetünk kreativitásról.
A történetmesélők, mint például Homérosz, megtanulták a szövegeket. Amikor városról városra jártak, azonnali visszajelzést kaptak: ha nem voltak elég érdekesek és újszerűek, akkor egyszerűen elüldözték őket a városból.
És a művészet?
A művészetet Európában a keresztény vallás terjesztette. A vallási szövegek láthatóvá váltak olyan emberek számára, akik nem tudtak olvasni. Amikor a középosztály elkezdett meggazdagodni, az lett a fontos, hogy a festmények őket, a családjukat képviseljék, hogy megmutathassák a saját fontosságukat. A művészetet mindig meghatározott célokra használjuk.
Az igazán kreatív produktumok végül mind hozzáadtak az életünkhöz, de előfordult már, hogy veszélyessé váltak. Ilyenek a nukleáris fegyverek, amelyeket anno hasznosnak gondoltak, hiszen a Csendes-óceán térségében harcoló sok tíz- és százezer katona életét védelmezték. Így a bomba, bár szörnyű dolognak tűnt, mégis elfogadhatónak látszott: megnyeri a háborút és újra béke lesz. Sajnos kiderült, hogy megnyitottuk Pandóra szelencéjét, gondoljunk csak Csernobilra. Ami eredetileg kreatív alkotásnak és hasznosnak tűnt, nemkívánatossá vált. Számos fizikus, aki az atombomba fejlesztésén dolgozott, depressziós lett. Nem tartották a munkájukat kreatívnak, úgy érezték, óriási hibát követtek el.
Térjünk vissza a hétköznapi kreativitáshoz: manapság bárki könnyen alkothat. Az interneten bloggerként íróvá válhat, fotóssá, ha lefotóz valamit a telefonjával, saját tévéműsort vezethet a Youtube-on. Min múlik a tehetség valójában?
Egy időben felkértek konzulensnek egy könyvkiadónál. Rengeteg kéziratot kaptunk.
Sok regény tulajdonképpen egy már létező könyvön alapult vagy annak másolata volt. Néhány esetben ez olyan súlyos méretet öltött, hogy egy-egy regény szinte másolata volt egy korábban megjelent írásnak; például Dosztojevszij valamely művének, ahol csak a neveket vagy a hátteret változtatták meg, de lényegében ugyanaz a regény volt. Arra jöttem rá, hogy ezek az emberek, akik ezeket elkövették, kreatívnak gondolták magukat, és felhasználtak egy ötletet, amit láttak vagy olvastak valahol, de elfelejtették, hogy hol. Utána sokat gondolkoztak rajta, végül leírták. Majd kiderült, hogy majdnem szó szerint ugyanaz, mint amit korábban olvastak. Ezt nagyon nehéz kreatívnak nevezni. Az írók annak hihették, végül is a kreativitás ritkán egyéni produktum. Ebben az esetben az eredeti íróról elmondhatjuk, hogy kreatív volt, de az, akit inspirált, már nem tekinthető annak.
Jelen pillanatban az internet nagyon demokratikus. Bárki bármit leírhat, és megmutathat, ez így rendben is van. Viszont az emberek rájöttek, hogy túl sok a szemét, nincs idejük mindent elolvasni vagy megnézni. Igénylik, hogy valaki kiválogassa, és összerendezze ezt a sok mindent. A közönség maga akar valamiféle kontrollt, például olyan emberek, szerkesztők személyében, akiknek a képességében megbízik.
Vállalhat-e ilyen kontrollszerepet egy márka? Mitől lesz jó egy márka?
Mi az, ami felkelti valaki figyelmét, arra készteti, hogy elmenjen, és meg is vegye azt a terméket? Sajnos, vagy inkább azt mondanám, hogy szerencsére, nem tudjuk. Túlságosan könnyű manipulálni az emberek figyelmét, és sokféle módon vissza lehet vele élni.
Mostanában foglalkoztatnak a mémek, amik tulajdonképpen az emberi gének kulturális megfelelői. A génjeinken múlik, hogy mely dolgokra reagál az agyunk, érdekes megfigyelni a természethez való vonzódásunkat, vagy amikor felugrunk, ha meglátunk egy kígyót. Ezek beépült reakciók.
A mémek olyan információegységek, melyeket a kultúra biztosít a számunkra. Rávesznek minket, hogy odafigyeljünk, reagáljunk. A mémek mindenütt ott vannak és nem mindig értjük őket teljesen, de ma már megvannak a módszerek arra, hogy megvizsgálják, hogy melyik nem vagy korcsoport lesz a leginkább fogékony valamire. A márkaépítés eszközei is lehetnek, ha egy mém és egy márka hasonló információkat és tartalmat hordoz.
A márkák boldoggá tudják tenni az embereket?
Természetesen. Ha egy férfi olyan autót vezet, amelyről sugárzik a hatalom és a jólét, többet érez ezekből. Ha egy nő drága és elegáns ruhát visel, magára vonzza a figyelmet, kitűnik, és erősebbnek érzi magát. Azonban ez nem vezet állandó boldogsághoz, ha valaki mindig ebből meríti a boldogságot, egy idő után azt érzi, hogy csak annyit ér, amennyit a ruhája vagy az autója. Ahelyett, hogy a tárgyak azt mutatnák, hogy kicsoda is ő valójában, ő válik a tárgyak reflexiójává.
Amikor valaki először lesz egy luxusautó tulajdonosa, erősebbnek tűnhet. És az jó. De gondolhatja, hogy a luxusautó nélkül nem is lenne boldog. Az autó erős, és nem ő maga.
Mindez csak felerősödött a közösségi média elterjedésével. Tudunk-e igazán boldogok lenni, ha csak online élünk?
Amikor az emberekben meginog a valóságtudat, bármi ki tudja őket billenteni az egyensúlyukból. Azonban egy egészséges lélek rájön, hogy az információ fontos, és a testünktől is kapunk információkat. Az egész testünket kell használni, hiszen nem csak egy elme vagyunk, amely kapcsolatot létesít a képernyőkből jövő információkkal.
A legtöbb fiatal ráébred, hogy szükség van valódi emberi kapcsolatokra, meg kell tanulni a valódi dolgokat is. Az a kérdés, hogy van-e elég lehetőség erre az interneten kívül. Ötven évvel ezelőtt könnyű volt elmenni otthonról és focizni egyet az utcán más gyerekekkel, és az ember sokat tanult így. Megtanulta, hogy mit tehet, mit nem tehet, hogyan lehet barátokat szerezni vagy éppen felhergelni valakit. Valóságos társas érintkezésről beszélünk, így tanulta meg, hogy ki is ő valójában, mik az erősségei és gyengeségei.
Manapság egyre nehezebb ezt megvalósítani. Nem megyünk ki játszani az utcára, zsúfolt és alkalmatlan a játékra. Sok gyerek számára a képernyő az egyetlen mód, hogy kapcsolatot tartson a világgal. Persze ennek megvannak az előnyei, megtanultunk kommunikálni és felhívni magunkra a figyelmet. És azt is, hogyan hazudjunk, hogyan tüntessük fel magunkat minél jobb színben. Ez hasznos, de nem biztos, hogy megállja a helyét az utcán.
Vannak erre vonatkozó kutatásaik?
A diákjaimmal egy olyan módszert találtunk ki, hogy gimnazista és főiskolás diákok mobiltelefonjaira küldünk üzeneteket. Írják le, hogy éppen mit csinálnak, hogyan érzik magukat. Azt vizsgáltuk, mi történik azokkal, akik főleg a telefonjukat bújják, szöveges üzeneteket küldenek, és szinte csak mobilon keresztül jutnak információkhoz. Már rengeteg választ kaptunk sokféle fiataltól, és kiderült, hogy azok, akik inkább virtuális kommunikációt folytatnak, szomorúbbak, depressziósabbak, alacsonyabb az önbecsülésük.
Még nem tudjuk, hogy mi lehet az összefüggés. Lehetséges, hogy akiknek eleve alacsonyabb az önértékelése, több időt töltenek virtuális kommunikációval. Lehet, hogy nem arról van szó, hogy a virtuális kommunikáció használata depresszióssá tesz bennünket, hanem hogy az alacsony önbecsülés következtében többet vagyunk a virtuális térben.
Most szeretnénk ezt megvizsgálni hosszabb időn keresztül, például három éven át. Megnézzük, hogy többet vagyunk-e a virtuális térben, ha depressziósak vagyunk, vagy inkább attól leszünk depressziósak, ha sokat vagyunk online. Úgy tűnik, hogy a túl sok virtuális kommunikáció sok pszichológiai hátránnyal jár, de jelenleg még nem tudjuk, hogy ez inkább a kiváltó ok vagy a következmény.
Mindeközben többen jósolják, hogy fel kell készülnünk egy új világra, amelyben a robotok átveszik az emberek munkáját…
Az lesz a fontos, hogy az emberek olyan új kihívásokat találjanak, amelyek nem elérhetők a robotok számára. Ezeknél az új kihívásoknál a robotok elvégezhetik a munkát, de most még nem erre vannak programozva, ezért kellene egy új cél megvalósításában használnunk őket. Segítsenek nekünk egy jobb környezetben élni, segítsenek megóvni a természetet az emberi pusztítástól. Persze jelenleg a robotok erre még nem képesek, még nem tudjuk őket erre programozni.
Eddig a munkát arra használtuk, hogy az életet vigye előre: élelmiszergyártásra, házak építésére vagy szállításra azzal a céllal, hogy életben és működésben tartson bennünket. Nem mindegyik munka volt persze ilyen, hiszen a szórakoztatóipar vagy a zenészek olyasmivel foglalkoztak, ami túlmutatott a túlélésen, de azt a munkát, ami eddig életcélt jelentett, egyre inkább robotok fogják elvégezni. Bár még sok időnek kell eltelnie, amíg igazán jó robotokat tudunk használni, például a bányászatban vagy a mezőgazdaságban, de eljön majd az ideje ennek is. Így aztán jogosan merül fel a kérdés, hogy mit is fogunk csinálni, és ez aztán a szép, új kihívás. Jobbá tehetjük a Földünket éghajlat, élhetőség és víz tekintetében; ezek azok a dolgok, amelyek fontosak és szükségesek lesznek majd, és amin feltétlenül dolgoznunk kell. Azután pedig az emberiség fejlesztése következik.
Szerzők:
Káli György, Limdauer András